2011. május 4., szerda

Kedves serpanyu olvasók!

Nos, mostanában nem szaparodnak a posztjaim kellő lendülettel és elszántsággal, ezért úgy döntöttem, hogy ezt a blogot itt, most befejezem. Bár, még itthon vagyok Bibóval, de már nem sokáig. Ez a babás blog már inkább kisgyerekes és lassan dolgozóanyukás bloggá kellene alakuljon, de nem érzem azt, hogy szeretném ebben a formában folytatni, így befejezem.

Mindenkinek köszönöm, hogy figyelemre méltatta a gondolataimat és azt is, hogy megjegyzést fűzött hozzájuk.
Sok szép gyermekek között eltöltött pillanatot kívánok nektek!

.. talán valahol, máshol még találkozunk...

serpanyu

2011. január 21., péntek

Aludjunk! Együtt...


Mióta az eszemet tudom utáltam egyedül aludni. Kicsiként féltem a sötétben, nagyobbként egyszerűen egyedül éreztem magam. Mióta felnőtt vagyok, azonban egyáltalán nem döbben meg senki azon, hogy a pasimmal, most már a férjemmel alszom. Egy felnőtt megengedheti magának, hogy mindig mellette legyen valaki.
Egyszer láttam egy interjút egy Magyarországon élő külföldi férfival, akinek még talk show-ja is volt egy darabig, és akit teljesen megrökönyödve faggatott a riporter arról, hogy miért alszik külön a feleségétől. Mindenki fel volt háborodva, el volt képedve ezen.
Csak úgy, mint mikor sokan elmeséljük, hogy mi bizony együtt alszunk a gyermekünkkel. Egy csecsemővel, aki kiszolgáltatott, akinek életmentő az anya test melege, az anya ébersége, légzése és ha van, a teje. Sokan úgy gondolják, hogy a csecsemőt, aki jó esetben 9 hónapig az édesanyja testében élt, miután megszületett nem kell óvni, védeni, melegíteni, ölelni, táplálni "szeretni" éjjel.
Szép szobákat építenek, csodás kiságyat vesznek, baldachinnal, meg rácsvédővel (fura név, mintha a rácsot kellene védeni a csecsemőtől) és azt várják, hogy a gyermek, aki megszületik, majd fürdetés után pont x óra y perckor elalszik és reggelig fel sem ébred.
Nem ítélem el őket, én is ezt hittem. Sok "szakkönyv", orvos, és más minket "védő" személy, valamint a babacucc gyártó cégek tökéletes marketingje sugallja ezt, s bár a kezdő szülő érzi, hogy valahol ez nem stimmel, mégis sokan magukat és gyermeküket is "megerőszakolva"törekednek egy eszményi rend kidolgozásán.
Attól, hogy civilizálódtunk, evolúciós igényeink nem változtak. Az ember életben akar maradni és szaporodni akar. A másodikat kár magyarázni, meg ez úgyis a felnőttek dolga.
De a csecsemő életben akar maradni. Mozgásképtelen. Nem tud beszélni, csak sír
ni. A gyomra pici, ezért gyakran kell táplálkoznia. Emiatt nem tud hosszasan aludni sem. Testkontaktusra van szüksége, hogy melegben legyen és, hogy bízni tudjon a szüleiben, hogy érezze szeretik és gondoskodnak róla. Megvédik. Éjjel, nappal.
Ezért nem akar a legtöbb baba kiságyban egyedül aludni, egész éjjel, úgy ahogy az okos felnőttek várják.
Persze vannak olyan babák (én egyet sem ismerek), akik az egész éjszakát átalusszák, az ő szüleik szerencsésnek tűnnek, mert álombabák a civilizációban, de a természetben sajnos nem lennének soká életben.
Persze vannak emberek, akiknek a gyakorlati kivitelezés gondot okoz, mert félnek, hogy ráfekszenek a babára, vagy keskeny az ágy. Mindegyikre létezik megoldás. A baba kiságyának egyik rácsát le kell szerelni, és így rögzíteni a családi ágyhoz. Így együtt vagyunk, de fizikailag némileg mégis elkülönítve.
Együtt aludni a gyermekünkkel olyan csoda, amit nehéz szavakkal leírni. Mikor még csecsemő és éjjel gyakran ébred szopizni, elképesztően megkönnyíti az anya dolgát az együtt alvás,
hisz nem kell a síró csecsemőhöz átbaktatni félálomban egy másik szobába. Az anya megérzi a csecsemő ébredését és már szoptat is és alszik is. A csecsemőnek nem kell sírnia sem, mert még azelőtt kielégítik a szükségleteit, hogy hangot adna nekik. Az anya kipihentebb. A baba is.
Jó a "babaszagban" aludni. Megnyugtató, olyan érzést kelt, hogy minden tökéletes, mindenki együtt van. Anya, apa, gyerek. Reggel csodás, a mosolygó, elégedett babaarcot látni.
Nincs sírás, mindenki, apa is tud aludni.
Mikor nagyobb már ő ébreszt, simogatással, puszival, öleléssel.
Aztán eljön az idő, mikor egy este közli, hogy ő a saját szobájában akar aludni. Magától. Benő kétévesen költözött át a szobájába, azóta csak egyszer-kétszer aludt a családi ágyban, ami megint "csak" hitvesi ágy.
Visszahozhatatlan évek, amik nálunk már elmúltak és nagyon jó érzés visszagondolni rájuk.

Bár, Ben még mindig ébred éjjel, így sokszor ott ragadok mellette hajnalban, tehát az együtt alvásunk kitolódott a praktikum kedvéért. :)

Mindenki maga dönti el, hogyan alszik persze, de érdemes ezeket a dolgokat is figyelembe venni, mikor arról döntünk, hogyan legyen a baba születése után .
Valakitől hallottam ezt: a gyermeked olyan mint egy bankszámla. minél többet adsz bele, annál többet kapsz vissza később :)

Egy kis szakirodalom:
William Sears: Éjszakai gondoskodás

Blog, élet, stb..

Elhanyagoltam a blogot az utóbbi időben, mert bár sok leírni valóm volt, valahogy nem jutottak eszembe a megfelelő szavak, hogy visszaadjam őket.
Nos, amire büszke vagyok.. Benő elképesztően változik. Még mindig a beszédfejlődés a központi témája a családnak, ami szerintem kicsit lassítja a fejlődést, de Benő nem hagyja magát, már szavakkal is tud parancsolni: "Mama ül!" vagy "Apu állj'" és "Vau csüccs!" :) elképesztően hangzik, vékony babahangján.
Elkezdett rendesen enni, mert egy hátsó őrlő miatt nagyon kevés szilárd étel ment le, hosszú ideig. Nem hízik, vékony, de erős, tiszta izom. Neki soha nem voltak bébihurkái, és úgy tűnik, hogy nem is lesznek. Nyúlik, épp tegnap kellett új body-kat vennem, mert a régiek rövidek voltak és majdnem a köldökéig ért a dekoltázsa..
Szóval nőttön nő, jó látni.

2010. október 19., kedd

Új szavak

Nálunk most a fő téma a beszédfejlődés, ami abból a kimondatlan családi és társadalmi elvárásból fakad, hogy kétévesen azért már beszéljen a gyerek..
Beni a héten két új szót tanult: egér (amit a svéd bútorbolt szuper játék kínálatának köszönhetünk), Benő szájából eé-nek hangzik. A másik pedig, szép szabályos kakaó, mert a kakaót szereti.
Haladunk :)

2010. október 13., szerda

Szülés, szabadon avagy mondjam vagy ne mondjam...

Nos, nem is tudom hogyan kezdjem. Jó kis blog ez, babás, meg minden, de ha már itt ez a blog, akkor a magam módján kiállhatnék valamiért, amiben hiszek. Az is lehet, hogy okosabb csendben lenni, ebben a témában, azonban, ha mindig csendben vagyunk, mikor valamilyen sérelem ér, akkor sosem változik semmi. Lehet, hogy ez a bejegyzés senkit nem fog megváltoztatni, de abban bízom, hogy legalább elgondolkodtat és arra sarkall majd egyeseket, hogy tájékozódjanak, mielőtt ítéletet mondanak.
Hogyan is kezdhetném.. Akik ismernek tudják, hogy Bibó kórházban született. Gyorsan és komplikáció mentesen. Nem háborítatlanul, de minden nagyobb beavatkozástól mentesen. Ebben része volt annak, hogy tudat alatt erre készültem, hogy valamelyest utánanéztem, és nagy szerencsém is volt, hogy gyorsan és gördülékenyen ment. Tudom, sokan nem mondhatják el ugyanezt. Mindenki története más. Ez a jó, hogy mások vagyunk.
Miután Bibó született, komolyabban beleástam magam a "baba témába". elolvastam könyveket, és új embereket sodort az utamba az élet. Megismerhettem olyan anyukákat, akik a nagy átlagtól eltérően vélekednek a szülésről. Annak ellenére, hogy ez közös bennük, ők maguk mégsem egyformák. Sokat köszönhetek nekik és annak, hogy megismerhettem a nézőpontjukat.
Soha nem értettem, hogy komoly témákban miért nem fér meg egymás mellett két vélemény. Az emberek miért akarnak mindent egy kaptafára húzni, miért kell egyetérteni mindenben. Túl sok vitának, alaptalan indulatnak voltam tanúja az elmúlt napokban, a szülés optimális helyét, és körülményeit illetően. Nagyon elszomorító ez szerintem.
Azt gondolom eljött az ideje, már nagyon régen, hogy próbáljunk meg gondolkodni és ne hagyjuk, hogy megrögzött elméletek és ostoba sztereotípiák irányítsanak minket.
Számomra nagyon fontos ügy, hogy itthon, ahol együtt élünk, mi nők, szabadon eldönthessük, hogy hol, kivel és milyen módon adunk életet a gyermekünknek. Ma ez lehetetlen sajnos. Pedig nem vagyunk messze attól, hogy elérjük azt, hogy mindenki békében ott szüljön, ahol ő maga biztonságban érzi magát. Mert ott a legkisebb a baj előfordulásának az esélye, ahol a nő nem fél, hanem biztonságban érzi magát, hiszen, ha az anya jó helyen van, akkor a baba is, ilyenkor ők még elválaszthatatlanok. Sőt, még hosszú-hosszú ideig így van, még ha sokan ezt meg is kérdőjelezik.
Így fogadjuk el, hogy ami "nekem" jó, az nem biztos, hogy másnak is jó. Ha az emberek jelentős része elfogadná azt a lehetőséget, hogy máshogyan is lehet, sokkal könnyebb lenne mindenkinek.
Szeretném, hogy a szülés végre itt is szabad legyen. Nem az otthonszülés a lényeg itt önmagában, bár kétségtelen, hogy a legmarkánsabb része a témának. Fontos, hogy aki otthon szeretne gyermeket világra hozni, az megtehesse, jogszerűen, nyugodtan, abban a tudatban, hogy rendelkezésre áll egy háttérkórház, ahol ellátják, késedelem és előítéletek nélkül. Ezen kívül fontosnak tartom, hogy aki kórházban szül, eldönthesse, hogy milyen beavatkozásokat kér, és ezt a döntést minden információ teljes tudatában tegye. Jó lenne, ha a szülést végre mi, szülő nők irányítanánk, nem pedig valaki más. Ha mi lennénk a központban a szülés alatt. szeretném, ha nem választanának el a családomtól az újszülött csecsemővel. Ha a család valóban egyből család lenne.
Lehetne még hosszan sorolni és részletesen kiemelni, mi minden hiányzik még a békés szüléshez, most azonban azt tartom fontosnak, hogy mindenki tájékozódjon, mielőtt véleményt alkot.
Olvasson, kérdezzen, sokat..

Ami engem illet, a következő gyermekem is kórházban fog világra jönni és bízom benne, hogy mikor eljön ez az idő, ez már választás lesz, nem egyetlen lehetőség!

2010. szeptember 30., csütörtök

Egy kis összefoglaló

Hosszú ideje nem volt időm, vagyis inkább erőm írni. Sok szép dolog történt azóta és néhány nagyon fájdalmas is.
Ami a legfontosabb, az, hogy Bibóból Ben lett. Babából szép lassan kisfiú.
Sok új dolgot tanult, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Az egyik szembetűnő változás, hogy már egyáltalán nem tart rá igényt, hogy hordozzam. Számomra ez egy kicsit szomorú, mégis egyben jó dolog is. Már önállósodik, csak ritkán kéredzkedik fel.
Már pontosan ki tudja fejezni az érzéseit, szeretget, vigasztal, megsértődik :),megdícsér. Jó humora van, képes már megtréfálni minket. Dacoskodik is.
Már nem csak jár, mint egy éve, hanem fut, szalad, ugrik, felmászik mindenre, még a kertünk életveszélyesnek tűnő rőzséin is biztonsággal közlekedik.
Két éves lett, ami újabb vízválasztó. Megtanult biciklizni a kis futóbringáján.
Mióta megvettük, nem telt el úgy nap, hogy ne ült volna rajta.
A kicsiknél mozgás- és beszédfejlődés összefügg, Ben már próbál beszélni is.
A kis szótára:

Mama, Papa, Baba, Apu, Hamm, Nyamm-nyammm, Cici :), autó, egy, ezt, oda, ott, huhu (vonat), uhu (bagoly), vau (kutya), háp-háp (kacsa), fa, fű, csip-csip, csicsi (csiki), sásá (sáska), huááá(hurrá) , lálálá (énekel)

Van még pár, amiről csak sejtjük, hogy mit is akar jelenteni. Mostanában sokszor próbál szavakat utánunk mondani, több-kevesebb sikerrel.

Valamint a legfontosabb, aminek talán külön bejegyzést is fogok szentelni, az alvás. A második születésnapjára végre befejeztük a szobáját (bár még varrnom kell egy falvédőt és egy átlátszó függönyt). Nagyon szerette első naptól, sokat játszott ott. Negyedik hete, azonban már csak ott hajlandó aludni. Sosem mondtuk neki, hogy ott kell. Soha nem "szoktattuk" (mellesleg a hideg kiráz ettől a szótól). EgySzerűen szereti a szobát. Ez az életében a legnagyobb változás. Egy komoly és határozott lépés az elszakadás felé. Nagyon büszke vagyok rá, hogy türelemmel és szeretettel és könnyedén eljutottunk ide.