2008. december 18., csütörtök

Fordítva..


Mikor a kisfiam megszületett és nem értettem miért sír olyan nagyon, még a kórházban, mikor egyedül ültem és vártam rá, míg ő a kék fény alatt szolizott, elképzeltem mi lenne, ha most kellene átélnem a születést, csak visszafelé..

Képzeld el te is..

Most finom puha ágyban alszol, ami száraz illatos és mikor belefekszel még hideg, a tested melegíti olyanná, amiben kellemes aludni. Vízszintesen fekszel, talán van egy pihe-puha párnád, amin a fejedet nyugtatod. Éjjel alszol, nappal ébren vagy. Éjjel csend van, nappal egészen zajos minden. Szól a rádió, az utcán autók, villamosok és folyamatosan beszélő emberek vannak. Színek, fények, dallamok, zajok kavalkádja. Akkor eszel, ha éhes vagy, és azt amit akarsz, ha szerencsés vagy. Éled a másoktól teljesen független életed, és megvan a saját életritmusod.
Aztán, egyik napról a másikra a világ kezd eltűnni. Egy erő beránt egy szűk csőbe, amin épphogy átférsz, csak préselődsz és préselődsz hosszú perceken át és fogalmad sincs, hova vezet majd. Összeszorulsz, úgy érzed nem fogsz átférni. Aztán valahogy mégis sikerül. Egy szűk, sötét vízzel teli tartályba jutottál, ahol nincsenek csak tompa zajok, fények is csak nagyon halványan. Mintha vak és süket lennél. És az a sok víz.. már nem tudsz lélegezni és enni, mindent egy vezetéken át kapsz. Nincs válogatás és nem akkor jön a táp, mikor te akarod. Nincsen társaságod és folyton ütemes dobogást hallasz. Állandó mozgásban vagy, nem tudod mikor aludj. Függőlegesben férsz csak el és fejjel lefelé. Aludj fejjel lefelé egy vízzel teli tartályban, búvárfelszereléssel, nulla időérzékkel! Micsoda változás!! Borzasztó!! És remény sincs arra, hogy ez meg fog változni..
Te mit tennél? Nem próbálnál kiabálni, toporzékolni, kijutni valahogy?

Gondoltam leírom folytatásként, mi történik a babákkal kifelé jövet, de nálam sokkal érzékletesebben tette már meg Jean Liedloff, Az elveszett boldogság nyomában c. könyvében. Mikor olvastam könny szökött a szemembe a dühtől, hogy miért nem csináljuk mi nők az ösztöneink szerint. Biztosan sokan olvastátok már, de aki még nem, bármit is gondol a gyereknevelésről, azért olvassa el.
Talán, most könnyebb megérteni, miért fontos a folytonos testközelség egy csecsemőnek. Könnyű felfogni, miért jó a hordozás. Hiszen minden, amivel kicsit emlékeztetjük a bébit a bent töltött időre, könnyebbé teszi számára, hogy hozzászokjon a kinti léthez. Lassabban kell beilleszkednie, nem egycsapásra, miközben mindig ott van ANYA, aki eddig körülvette, akinek minden szívdobbanását hallotta. Talán így kiegyensúlyozottabb és magabiztosabb felnőtt lesz, aki bátrabban mer szeretni és nemcsak várja vagy épp követeli, hogy szeressék. Mindezt az eszemmel csak remélni tudom, de a szívem legmélyéig érzem, hiszem, hogy így van.




2008. december 15., hétfő

Egy anya, egy apa és egy kisfiú született!

Benedek születése..
A kisfiunk érkezését nem terveztük előre, a hagyományos értelemben, mégis mindketten nagyon boldogok voltunk mikor rájöttünk, családunk lesz.A terhesség első harmada a titkolózásról szólt, második a készülődésről, a harmadik a felkészülésről a nagy napra.A második trimeszter idején engem mindenki a saját szülés-történetével traktált és a legtöbb inkább borzasztónak tűnt, mint szépnek. Úgy éreztem, hogy az én gyermekem világra jövetele biztosan nem lesz olyan, mint amit a többiek meséltek róla. A várandósságom alatt sokat stresszeltem, nagyon féltem a koraszüléstől. Aztán ahogy elérkezett a 8. hónap vége, minden félelem elmúlt és elkezdtem várni Benő érkezését. Sokat olvastam a gyógyszer-mentes fájdalomcsillapításról (http://www.kismama.hu/ vagy http://www.lll.hu/) és tudtam, hogy ez a mi alternatívánk. És ha az ember nagyon akar valamit, a sors segít, hogy megvalósítsa. Hosszú idő után megtaláltam Zsófit a szülésznőt, aki, mikor azt kértem, ha kínok közt könyörgöm az EDA-ért akkor se adjon, ezt mondta "ha EDA-t szeretnél, nem vállalnálak el titeket". Ajánlott egy doktornőt, aki szintén csak akkor szokott beavatkozni, mikor orvosilag alaposan indokolt.Tehát lélekben felvértezve vártuk, hogy Bibó kibújjon. Nagyon fontos volt, hogy bár férjecském sosem vágyott apás szülésre, a nagy pillanatban mégsem maradt kint.. de ne szaladjunk előre..
Egy szép augusztusi reggelen 3 héttel az időpont előtt történt valami: az első jel, hogy nincs sok hátra. Többször megjártuk a kórházat, végül Benő mégis úgy döntött, hogy nem bújik elő.
Aztán augusztus 5-én, kedden este nyolckor már tudtam, indulunk! Elfolyt a magzatvíz és én hirtelen olyan eufórokus állapotba kerültem, mint még soha! Mire beértünk a kórházba már ötperces fájásaim voltak, mire beért Zsófi (kb egy óra) összeértek a fájások.
Amíg nem lehettünk a férjemmel együtt, a kórház vajúdójában voltam (kórterem 6 ággyal). Sajnos voltak más mamik is, így hogy koncentrálni tudjak és befelé figyelni, zenét hallgattam. Kettesben akartam lenni Benivel. Vártam a fájásokat, éreztem, hogy mindegyik közelebb visz ahhoz, hogy végre meglássam a fiam. Dúdoltam, ha kicsit egyedül maradtunk. Szép volt. Magamban beszéltem hozzá, elmondtam neki, mennyire boldog vagyok, hogy végre a karomban tarthatom majd. Aztán szerencsére (a sors itt is eleget tett a vágyaimnak) szabad volt az alternatív szülőszoba, így mikor megérkezett a szülésznő ott folytathattuk, most már a férjecskémmel. Ültem a kádban, folyamatosan fájt így nem tudtam kommunikálni. Erősen magamra figyeltem, ez segített. Úgy éreztem magam, mintha egy kristálygömb belsejében lennék. Ugyan láttam a külvilágot, de minden homályos volt és távolinak tűnt. Mégis a gömbön belül minntha a testem világított volna, mintha hirtelen glória vett volna körül, azért, hogy mikor a fiam meglát, meggyötörten is gyönyörűnek lásson. Dúdolni már nem volt erőm, néha attól féltem nem lesz energiám a végére. Mégis csodálatos volt. Ott volt a férjem, s bár akkor még nem volt rá igazi szükségem, nagyon boldoggá tett, hogy tudtam, ott ül a kristálygömbünk mellett.
Egy kis idő után, mikor már a fájások folyamatossá váltak, egyszer csak éreztem, hogy elérkezett a következő szakasz és talán még aznap meglátjuk Benikét. A férjem kiszaladt Zsófiért, aki még a papírmunkával sem végzett, mire a finom forró víz és a koncentráció eljuttatott a tolófájásokig. Bejött hát, hozott gátmasszázs olajat és előkészítette az ágyat nekem. Állni már nem tudtam és fekve is kényelmetlen volt, végül oldalt helyezkedtem, így jó volt. Hamar elindult Beni, így mellémállt a férjem, szorítottam a finom kezét ami olyan mágikus, hogy felért egy bódító gáz hatásával is. Ő volt az én fájdalomcsillapítóm. Bár egyszer sem fájtak a fájások a szó valódi értelmében. Olyan világban voltam, ahol a fájdalom jó. Nem a megeszem egy csokit és jó kedvem lesz értelemben. De jó volt. Az első tolásnál kiabáltam egy nagyot (túl sok Hollywood-i filmet láttam), de Zsófi tanácsára elhallgattam. Onnantól kezdve könnyű volt. Közben megérkezett a doktornő és Beni jó gyorsan elő is bújt. Az utolsó szakaszt már egy szülőszobában csináltuk végig, de kellemes félhomály és békés csönd volt. A karomban tartottam a kis vékony, védtelen fiamat, aki olyan ösztönösen bújt hozzám, ahogy soha nem fog senki. Nagyon boldog voltam. Az ezt követő öt kórházi nap sajnos már nem volt ilyen gyönyörű, azt majd később..
Mi volt a tanulság nekem? Nagyon fontos volt, hogy soha, még tudat alatt sem féltem a szüléstől. Mindig úgy tekintettem rá, hogy ez egy csoda és személyes próbatétel egyben. Ezért nagyon büszke vagyok, hogy sikerült gyógyszerek nélkül négy röpke óra alatt világrahoznom a legcsodálatosabb fiúcskát, akit ismerek. Ezen túl büszke vagyok, hogy sérülés nélkül úsztam meg. Ez nagy dolog. Fontos egy jó szülésznő, akiben feltétel nélkül bízik az ember. A doktornő, valójában nem "dolgozott" sokat, de benne tisztelem, hogy hagyta, hogy menjen minden a maga útján. Ő a jelenlétével adott biztonságot, nem műszerekkel és gyógyszerekkel.
És a legcsodálatosabb, hogy olyan férjem van, aki bár a szíve mélyén nem igazán vágyott arra, hogy végig nézzen egy szülést, végül mindvégig szorította a kezem. Engedte, hogy erőt merítsek belőle és támaszkodjam rá. Ez nagyon nagy ajándék, amiért örökké hálás leszek neki.
Tudom, minden szülés más, minden nő más, de egy dolog biztos, (ha nincs valami kóros állapot, vagy orvosi vészhelyzet) rajtunk múlik, hogyan csináljuk.

2008. december 14., vasárnap

Háti Benő

Ma egy macis próba után, amit Bibó nagyon élvezett (végig nevette az egészet), batyuba
kötöttem őt.. Ez már jobb lett, mint az előzők, és Bibó fél órán át bírta a kiképzést. Nekem
pedig szuper napom van!!
Webkamerás fotók, nem szépek, plusz pizsiben voltunk mindketten, de sebaj, lesz ez még
jobb is..


2008. december 11., csütörtök

Benő

Anyu megkért, írjak pár sort, arról, hogy milyen az élet idekint..
Hát, mit ne mondjak, nem volt egyszerű belerázódni. Már négy hónapja kint vagyok, azt hiszem kezdem megszokni.
A nyáron, aznap mikor kibújtam nagyon rossz volt, hogy nem maradhattam anya mellett. Ő azt mondja, hogy neki is rémes volt, el is hiszem. Azóta igyekszik mindig velem lenni, így sokkal jobb.
Régebben sokat kellett sírnom, annyi minden bántott. Főleg a környezetváltozás, a túl sok fény és a pocim zavartak. Aztán egyszer csak anyu fogott egy nagyon hosszú valamit és körénk tekerte. Olyan álmos lettem egyből, ahogy újra éreztem a szíve dobogását. Azóta is sokat alszom így és bevallom nagyon szeretem.
Anya jó fej egyébként, akkor eszem mikor akarok és éjjel vele és apával alhatok. Mióta így van, nem is álmodom rosszat.
Mostanában néha haragszom rá, mert pár napja náthás vagyok és nem elég, hogy ne kapok levegőt, még valami zenélő, berregő valamit is az orromba dug. Olyankor úgy kiabálok és kapállózom, ahogy csak bírok, de ő nem hagyja abba, csak nagy sokára. Ez annyira rossz. Azt mondja muszáj, meg, hogy jobb lesz, de nem hiszem.
Mindenesetre nagyon imádom anyát, mert sokat énekel nekem, még mikor nagyon fájt a torka, akkor is. Gondoltam meglepem, megmutatom, hogy már tudok ülni, de még kicsit nehéz a fejem és lehúz. Na, majd még gyakorolok.
Apa is csúcs jó fej, csak olyan keveset van itthon velünk. Tudom, hogy többet szeretne, de valami munka miatt nincs itt, na én utálom a munkát. Néha még sírok is mérgemben, ha nem ér haza időben. Aztán belép, átölel és akkor jó megint. Játszik velem és addig sétál este amíg el nem alszom. Ja és fröcsizi a pocim fürdéskor, meg csikiz is. Akkor nagyon kell nevetnem, el is felejtem a náthát. Remélem hamar itthon lesz, addig még szundizom egyet.
Imádok még cicin aludni, olyankor anya is próbál szundizni velem, de azt hiszem ritkán sikerül neki. Néha fáradt, de ha felébredek, mindig mosolyog rám.
Most újfajta pelusom van, kényelmes, csak nagyon hangos a tépőzárja, néha egészen megijedek tőle, de lassan hozzászokom.

Talán később jövök még, de most megyek aludni.


Bibó (anya csak akkor hív így ám, ha ketten vagyunk)


Hordozni kezdtem, mert hordozni jó!


Amikor a fiam megszületett, már készen várta itthon minden. Csodás babakocsit vettünk neki, mert azt gondoltuk ez nagyon fontos. Szépet, nagyot, többfunkciósat választottam ki neki, hogy majd Érden a földúton is tudjam tolni. (Most már tudom, hogy olyan babakocsi nincs, ami ott elmegy.)
Mikor Bibót hazahoztuk, már sejtettem, hogy nekem akkor jó, ha a mellkasomon érzem az édes szuszogását, ha folyamatos kontaktusban vagyunk. Hamar sírós lett, a születés utáni átállás megviselte és a pocija is fájós lett. Hamar elértük, hogy a nap 90 százalékát a karomban töltötte. Persze heteken át hallgattam, hogy tedd le, nehéz lesz, hogy ha kicsit sír, csak erősödik a tüdeje, de én nem így éreztem. .
Felmentem a netre és rendeltem egy kendőt. Semmit nem tudtam arról, hogy milyen szuper dolog a hordozás, hogy azon túl, hogy praktikus mennyi plusz élményt ad majd nekünk. Pár nap múlva megérkezett. Nagy öröm volt kicsomagolni. Átnéztem a kötési módokat, és kicsi manómat bölcsőbe kötöttem. Nagyon utálta és én is.Egy napig úgy éreztem, hogy ez nem fog menni. Aztán összefutottunk Kamcsatkával és az ő iránymutatásával eljutottunk a mamami-ra http://www.mamami.hu/. Szomjasan olvastam mindent a kendőkről és a kötési módokról, és hamar megvolt az első igazi kötésünk:




Tényleg olyan boldog voltam, mint ahogy a képen látszik. Végre volt szabad kezem, Bibó hosszan és békésen aludt, minden zaj ellenére. Vége volt a vicces sétáknak, mikor már hazafelé karomban volt a dedem, a másikkal hegynek fölfelé toltam a 17 kg-os babakocsit. Szabadok lettünk.. Jobb lett a kedvem, kiegyensúlyozottabb lettem. Innentől kezdve nem törődtem azzal mit mondanak mások, élveztem az anyaságot. Még nem tudtam semmit a kötődő nevelésről, Liedloff-ról, a kisbabák alvásáról, mert rossz könyveket olvastam várandósan.
A babakocsi még vadi új, gyönyörű, tényleg tetszik, de már nem igazi alternatíva. Talán később. Sosem lehet tudni.
Mindenesetre egy olyan katarzist éltem át, amihez fogható nem nagyon volt az életemben. Bibó most is a csodálatos Girasolban alszik, amit ugyan használtan vettünk, de aminek olyan története van, hogy az első pillanattól fogva jobban kötődünk hozzá, mint bármilyen hiper-szuper vadi újhoz tettük volna.
Eljutottunk három hónap alatt oda, hogy mindennapossá vált a hordozás, gyorsan és stabilan kötök (bár néha még sikerül elbénázni, de a teát is kilötykölöm néha, pedig évtizedek óta iszom).
Szombaton viszont áttörés történt!! Először kötöttem a hátamra a fiam. Mennyi energia szabadult fel bennem, el sem tudom mondani. A kötés rossz lett, ferde, megtekeredett a kendő, de Bibót nem zavarta, mosolyogva üdvözölte az újdonságot. Lefotóztam (webkamerával sajna):






Ez itt a világ legbénább BWCC-je, bár ez is lehet, hogy egy új kötési mód.. Szóval a havonta egyszer megrendezésre kerülő Textilpelenkázó és hordozós klub sűrítését fogom javasolni, mert ránk nagy hatással volt a sok hátigyerek (főként Lidi B.).

2008. december 10., szerda

Az első


Ezt a bevezetőt egy hónapja írtam. Még mindig így gondolom..


A fiam három hónapos. Az elmúlt napokban visszanéztem, hogy meg tudjam végre emészteni a terhesség izgalmát, szülés örömét, a rémes kórházi napokat és az itthoni eseményeket. Várandósan volt (lett volna) idő „felkészülni” a lehetetlenre, mégis, úgy éreztem az első hónapban, hogy rossz oldalról közelítettem a gyermekáldáshoz és ahhoz, hogyan alakulnak majd a dolgaink. Azt hittem Tracy Hogg és Dr. Spock majd megmondják a tutit és én úgy fogom a fiamat ellátni, mintha mindig is ezt csináltam volna. Nem tudtam és sajnos senki nem ébresztett rá, hogy van egy másik oldal, amiről nekem nem beszélt senki. Amit én tudtam, hogy fel kell készülnöm Beni érkezésére. Arra mindenki figyelmeztetett, hogy miféle tárgyakat kell beszereznem, hol mi az olcsóbb, milyen körforgót, kiságyat, babakocsit kell megvásárolnom, hogy boldogok legyünk. Azt is elmondták hány darab rugdalózó, milyen márkájú légzésfigyelő az ideális (materiális világ.. és a lélek, vagy mi??). Bújtam is a katalógusokat, a netet, kerestem a legjobbat a legjobb áron, és meg is vettem őket, végül újonnan, mert idegentől nem mertem használt cuccot venni (ma már nem így gondolom). Aztán eljött a nap (idő előtt picivel), Benedek előbújt és boldogan öleltem magamhoz. Tudtam, hogy soha többé nem akarom Őt elengedni egy percre sem.Sajnos nem voltam elég erőteljes és nem volt elég önbizalmam, hogy ennek az ösztönnek eleget tegyek és még most is sírni tudnék a lelkiismeret-furdalástól, hogy átengedtem őt (ha csak néhány órára is) idegeneknek, akik nem ölelték át, nem szeretgették meg és nem éreztették vele, hogy ő mindennél és mindenkinél fontosabb azon a napon és ezután mindig. Végül túléltük azt a rémséges öt napot, mely alatt depresszióba zuhantam, mert a természetes és ösztönös gondoskodásnak gátat vetett a kórházi protokoll, a nem törődöm ápolók és a rideg környezet, ami a rooming-in rendszer ellenére is ilyen volt. Elveszett a maradék önbecsülésem is, mert azt akarták nekem bemesélni, hogy a fiam túl kicsi, a mellem alkalmatlan az ő táplálására és ez nekünk nem fog menni. Mire hazajöttünk annyira elhittem (hiszen bíztam a tapasztalt ANYÁKban), hogy eleve kudarcra vagyunk ítélve, hogy komoly gondjaink akadtak. Aztán elkezdtem érezni, valahol a gyomrom tájékán, hogy valamit nagyon félreértettem. Az amerikai sorozatok szuperanyukái és az ismerős kinekvanalegmenőbbbabakocsija anyukák félrevezettek. Ők nem meséltek arról, hogy a csecsemő szinte állandóan ölelésre és testközelségre vágyik (az anya is) és hogy ez megoldható anélkül, hogy bárkinek sérülne a napirendje. Nem mondták el, hogy attól nem vagyok rossz anya, hogy csak a gyerekem mellett tudok nyugodtan aludni és hogy ez neki elemi szükséglete. Sokan azt mondták, ha nem is nyíltan, hogy a csecsemő zsarnok, akit „le kell nyomni”, mert mégiscsak én vagyok a fölnőtt, én mondom meg mi legyen… és aki nem így látja az elkényezteti a gyereket.Ez az ellentmondás még mélyebbre nyomott az amúgy is felnőtt nélküli, magányos és hasfájós-sírós, gyereksajnálós lelkiállapotomban. Úgy éreztem tennem kell valamit, mert FELROBBANOK!!Három dolog segített, hogy az életünk elkezdett harmónikussá válni. Az első a felismerés, hogy ez így nem mehet tovább. A második, egy véletlen találkozás egy régi ismerőssel, akit nem is ismertem igazán (munkakapcsolat volt). Ő VOLT A JEL, amit csak követnem kellett, és megtaláltam a másik oldalt. Azt, ahol a mi helyünk van. És a legfontosabb harmadik GÁBOR, aki minden meggyőződése ellenére, kitartott mellettem és segített, hogy végre könnyebb legyen az élet.
Bár még nem tökéletes minden, de megtaláltuk az utat a harmóniához, békéhez és az örömteli gyermekneveléshez. Igyekszünk azoktól tanulni, akik nem félnek elmondani a sokak/mások által titkolni valónak gondolt részleteket az életükből és végre HALLGATNI AZ ÖSZTÖEINKRE és gátlás nélkül szeretni.
Mindezek leírásába azért kezdtem bele, mert van, hogy dolgokat anélkül akarunk elmondani, hogy bárki félbeszakítana közben. Erre jó a napló. Aztán rájöttem, hogy van pár ismerősöm, akik babát szeretnének és szeretném, ha majd döntés előtt állnak tudják, hogy mindig van más választás, bár lehet, hogy ők erre hamarabb ráeszmélnek, mint én..Ha mégsem, a mi tapasztalataink, talán nekik is hasznosak lesznek.