2008. december 10., szerda

Az első


Ezt a bevezetőt egy hónapja írtam. Még mindig így gondolom..


A fiam három hónapos. Az elmúlt napokban visszanéztem, hogy meg tudjam végre emészteni a terhesség izgalmát, szülés örömét, a rémes kórházi napokat és az itthoni eseményeket. Várandósan volt (lett volna) idő „felkészülni” a lehetetlenre, mégis, úgy éreztem az első hónapban, hogy rossz oldalról közelítettem a gyermekáldáshoz és ahhoz, hogyan alakulnak majd a dolgaink. Azt hittem Tracy Hogg és Dr. Spock majd megmondják a tutit és én úgy fogom a fiamat ellátni, mintha mindig is ezt csináltam volna. Nem tudtam és sajnos senki nem ébresztett rá, hogy van egy másik oldal, amiről nekem nem beszélt senki. Amit én tudtam, hogy fel kell készülnöm Beni érkezésére. Arra mindenki figyelmeztetett, hogy miféle tárgyakat kell beszereznem, hol mi az olcsóbb, milyen körforgót, kiságyat, babakocsit kell megvásárolnom, hogy boldogok legyünk. Azt is elmondták hány darab rugdalózó, milyen márkájú légzésfigyelő az ideális (materiális világ.. és a lélek, vagy mi??). Bújtam is a katalógusokat, a netet, kerestem a legjobbat a legjobb áron, és meg is vettem őket, végül újonnan, mert idegentől nem mertem használt cuccot venni (ma már nem így gondolom). Aztán eljött a nap (idő előtt picivel), Benedek előbújt és boldogan öleltem magamhoz. Tudtam, hogy soha többé nem akarom Őt elengedni egy percre sem.Sajnos nem voltam elég erőteljes és nem volt elég önbizalmam, hogy ennek az ösztönnek eleget tegyek és még most is sírni tudnék a lelkiismeret-furdalástól, hogy átengedtem őt (ha csak néhány órára is) idegeneknek, akik nem ölelték át, nem szeretgették meg és nem éreztették vele, hogy ő mindennél és mindenkinél fontosabb azon a napon és ezután mindig. Végül túléltük azt a rémséges öt napot, mely alatt depresszióba zuhantam, mert a természetes és ösztönös gondoskodásnak gátat vetett a kórházi protokoll, a nem törődöm ápolók és a rideg környezet, ami a rooming-in rendszer ellenére is ilyen volt. Elveszett a maradék önbecsülésem is, mert azt akarták nekem bemesélni, hogy a fiam túl kicsi, a mellem alkalmatlan az ő táplálására és ez nekünk nem fog menni. Mire hazajöttünk annyira elhittem (hiszen bíztam a tapasztalt ANYÁKban), hogy eleve kudarcra vagyunk ítélve, hogy komoly gondjaink akadtak. Aztán elkezdtem érezni, valahol a gyomrom tájékán, hogy valamit nagyon félreértettem. Az amerikai sorozatok szuperanyukái és az ismerős kinekvanalegmenőbbbabakocsija anyukák félrevezettek. Ők nem meséltek arról, hogy a csecsemő szinte állandóan ölelésre és testközelségre vágyik (az anya is) és hogy ez megoldható anélkül, hogy bárkinek sérülne a napirendje. Nem mondták el, hogy attól nem vagyok rossz anya, hogy csak a gyerekem mellett tudok nyugodtan aludni és hogy ez neki elemi szükséglete. Sokan azt mondták, ha nem is nyíltan, hogy a csecsemő zsarnok, akit „le kell nyomni”, mert mégiscsak én vagyok a fölnőtt, én mondom meg mi legyen… és aki nem így látja az elkényezteti a gyereket.Ez az ellentmondás még mélyebbre nyomott az amúgy is felnőtt nélküli, magányos és hasfájós-sírós, gyereksajnálós lelkiállapotomban. Úgy éreztem tennem kell valamit, mert FELROBBANOK!!Három dolog segített, hogy az életünk elkezdett harmónikussá válni. Az első a felismerés, hogy ez így nem mehet tovább. A második, egy véletlen találkozás egy régi ismerőssel, akit nem is ismertem igazán (munkakapcsolat volt). Ő VOLT A JEL, amit csak követnem kellett, és megtaláltam a másik oldalt. Azt, ahol a mi helyünk van. És a legfontosabb harmadik GÁBOR, aki minden meggyőződése ellenére, kitartott mellettem és segített, hogy végre könnyebb legyen az élet.
Bár még nem tökéletes minden, de megtaláltuk az utat a harmóniához, békéhez és az örömteli gyermekneveléshez. Igyekszünk azoktól tanulni, akik nem félnek elmondani a sokak/mások által titkolni valónak gondolt részleteket az életükből és végre HALLGATNI AZ ÖSZTÖEINKRE és gátlás nélkül szeretni.
Mindezek leírásába azért kezdtem bele, mert van, hogy dolgokat anélkül akarunk elmondani, hogy bárki félbeszakítana közben. Erre jó a napló. Aztán rájöttem, hogy van pár ismerősöm, akik babát szeretnének és szeretném, ha majd döntés előtt állnak tudják, hogy mindig van más választás, bár lehet, hogy ők erre hamarabb ráeszmélnek, mint én..Ha mégsem, a mi tapasztalataink, talán nekik is hasznosak lesznek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.