2008. december 15., hétfő

Egy anya, egy apa és egy kisfiú született!

Benedek születése..
A kisfiunk érkezését nem terveztük előre, a hagyományos értelemben, mégis mindketten nagyon boldogok voltunk mikor rájöttünk, családunk lesz.A terhesség első harmada a titkolózásról szólt, második a készülődésről, a harmadik a felkészülésről a nagy napra.A második trimeszter idején engem mindenki a saját szülés-történetével traktált és a legtöbb inkább borzasztónak tűnt, mint szépnek. Úgy éreztem, hogy az én gyermekem világra jövetele biztosan nem lesz olyan, mint amit a többiek meséltek róla. A várandósságom alatt sokat stresszeltem, nagyon féltem a koraszüléstől. Aztán ahogy elérkezett a 8. hónap vége, minden félelem elmúlt és elkezdtem várni Benő érkezését. Sokat olvastam a gyógyszer-mentes fájdalomcsillapításról (http://www.kismama.hu/ vagy http://www.lll.hu/) és tudtam, hogy ez a mi alternatívánk. És ha az ember nagyon akar valamit, a sors segít, hogy megvalósítsa. Hosszú idő után megtaláltam Zsófit a szülésznőt, aki, mikor azt kértem, ha kínok közt könyörgöm az EDA-ért akkor se adjon, ezt mondta "ha EDA-t szeretnél, nem vállalnálak el titeket". Ajánlott egy doktornőt, aki szintén csak akkor szokott beavatkozni, mikor orvosilag alaposan indokolt.Tehát lélekben felvértezve vártuk, hogy Bibó kibújjon. Nagyon fontos volt, hogy bár férjecském sosem vágyott apás szülésre, a nagy pillanatban mégsem maradt kint.. de ne szaladjunk előre..
Egy szép augusztusi reggelen 3 héttel az időpont előtt történt valami: az első jel, hogy nincs sok hátra. Többször megjártuk a kórházat, végül Benő mégis úgy döntött, hogy nem bújik elő.
Aztán augusztus 5-én, kedden este nyolckor már tudtam, indulunk! Elfolyt a magzatvíz és én hirtelen olyan eufórokus állapotba kerültem, mint még soha! Mire beértünk a kórházba már ötperces fájásaim voltak, mire beért Zsófi (kb egy óra) összeértek a fájások.
Amíg nem lehettünk a férjemmel együtt, a kórház vajúdójában voltam (kórterem 6 ággyal). Sajnos voltak más mamik is, így hogy koncentrálni tudjak és befelé figyelni, zenét hallgattam. Kettesben akartam lenni Benivel. Vártam a fájásokat, éreztem, hogy mindegyik közelebb visz ahhoz, hogy végre meglássam a fiam. Dúdoltam, ha kicsit egyedül maradtunk. Szép volt. Magamban beszéltem hozzá, elmondtam neki, mennyire boldog vagyok, hogy végre a karomban tarthatom majd. Aztán szerencsére (a sors itt is eleget tett a vágyaimnak) szabad volt az alternatív szülőszoba, így mikor megérkezett a szülésznő ott folytathattuk, most már a férjecskémmel. Ültem a kádban, folyamatosan fájt így nem tudtam kommunikálni. Erősen magamra figyeltem, ez segített. Úgy éreztem magam, mintha egy kristálygömb belsejében lennék. Ugyan láttam a külvilágot, de minden homályos volt és távolinak tűnt. Mégis a gömbön belül minntha a testem világított volna, mintha hirtelen glória vett volna körül, azért, hogy mikor a fiam meglát, meggyötörten is gyönyörűnek lásson. Dúdolni már nem volt erőm, néha attól féltem nem lesz energiám a végére. Mégis csodálatos volt. Ott volt a férjem, s bár akkor még nem volt rá igazi szükségem, nagyon boldoggá tett, hogy tudtam, ott ül a kristálygömbünk mellett.
Egy kis idő után, mikor már a fájások folyamatossá váltak, egyszer csak éreztem, hogy elérkezett a következő szakasz és talán még aznap meglátjuk Benikét. A férjem kiszaladt Zsófiért, aki még a papírmunkával sem végzett, mire a finom forró víz és a koncentráció eljuttatott a tolófájásokig. Bejött hát, hozott gátmasszázs olajat és előkészítette az ágyat nekem. Állni már nem tudtam és fekve is kényelmetlen volt, végül oldalt helyezkedtem, így jó volt. Hamar elindult Beni, így mellémállt a férjem, szorítottam a finom kezét ami olyan mágikus, hogy felért egy bódító gáz hatásával is. Ő volt az én fájdalomcsillapítóm. Bár egyszer sem fájtak a fájások a szó valódi értelmében. Olyan világban voltam, ahol a fájdalom jó. Nem a megeszem egy csokit és jó kedvem lesz értelemben. De jó volt. Az első tolásnál kiabáltam egy nagyot (túl sok Hollywood-i filmet láttam), de Zsófi tanácsára elhallgattam. Onnantól kezdve könnyű volt. Közben megérkezett a doktornő és Beni jó gyorsan elő is bújt. Az utolsó szakaszt már egy szülőszobában csináltuk végig, de kellemes félhomály és békés csönd volt. A karomban tartottam a kis vékony, védtelen fiamat, aki olyan ösztönösen bújt hozzám, ahogy soha nem fog senki. Nagyon boldog voltam. Az ezt követő öt kórházi nap sajnos már nem volt ilyen gyönyörű, azt majd később..
Mi volt a tanulság nekem? Nagyon fontos volt, hogy soha, még tudat alatt sem féltem a szüléstől. Mindig úgy tekintettem rá, hogy ez egy csoda és személyes próbatétel egyben. Ezért nagyon büszke vagyok, hogy sikerült gyógyszerek nélkül négy röpke óra alatt világrahoznom a legcsodálatosabb fiúcskát, akit ismerek. Ezen túl büszke vagyok, hogy sérülés nélkül úsztam meg. Ez nagy dolog. Fontos egy jó szülésznő, akiben feltétel nélkül bízik az ember. A doktornő, valójában nem "dolgozott" sokat, de benne tisztelem, hogy hagyta, hogy menjen minden a maga útján. Ő a jelenlétével adott biztonságot, nem műszerekkel és gyógyszerekkel.
És a legcsodálatosabb, hogy olyan férjem van, aki bár a szíve mélyén nem igazán vágyott arra, hogy végig nézzen egy szülést, végül mindvégig szorította a kezem. Engedte, hogy erőt merítsek belőle és támaszkodjam rá. Ez nagyon nagy ajándék, amiért örökké hálás leszek neki.
Tudom, minden szülés más, minden nő más, de egy dolog biztos, (ha nincs valami kóros állapot, vagy orvosi vészhelyzet) rajtunk múlik, hogyan csináljuk.

2 megjegyzés:

  1. Én is ismerek egy Zsófit, aki szüléseknél segít: Hortobágyi Zsófi, talán csak nem ő az?
    Gyönyörű szülés, és büszke is lehetsz magadra, hogy ez kórházba sikerült elérni, nem sok embernek adatik ez meg!

    VálaszTörlés
  2. köszönöm Orsi, csodás ezt olyantól hallani, aki otthon hozta világra a fiait!
    A szülésznő nem ő volt, Váradi Zsófia.

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.