2008. december 18., csütörtök

Fordítva..


Mikor a kisfiam megszületett és nem értettem miért sír olyan nagyon, még a kórházban, mikor egyedül ültem és vártam rá, míg ő a kék fény alatt szolizott, elképzeltem mi lenne, ha most kellene átélnem a születést, csak visszafelé..

Képzeld el te is..

Most finom puha ágyban alszol, ami száraz illatos és mikor belefekszel még hideg, a tested melegíti olyanná, amiben kellemes aludni. Vízszintesen fekszel, talán van egy pihe-puha párnád, amin a fejedet nyugtatod. Éjjel alszol, nappal ébren vagy. Éjjel csend van, nappal egészen zajos minden. Szól a rádió, az utcán autók, villamosok és folyamatosan beszélő emberek vannak. Színek, fények, dallamok, zajok kavalkádja. Akkor eszel, ha éhes vagy, és azt amit akarsz, ha szerencsés vagy. Éled a másoktól teljesen független életed, és megvan a saját életritmusod.
Aztán, egyik napról a másikra a világ kezd eltűnni. Egy erő beránt egy szűk csőbe, amin épphogy átférsz, csak préselődsz és préselődsz hosszú perceken át és fogalmad sincs, hova vezet majd. Összeszorulsz, úgy érzed nem fogsz átférni. Aztán valahogy mégis sikerül. Egy szűk, sötét vízzel teli tartályba jutottál, ahol nincsenek csak tompa zajok, fények is csak nagyon halványan. Mintha vak és süket lennél. És az a sok víz.. már nem tudsz lélegezni és enni, mindent egy vezetéken át kapsz. Nincs válogatás és nem akkor jön a táp, mikor te akarod. Nincsen társaságod és folyton ütemes dobogást hallasz. Állandó mozgásban vagy, nem tudod mikor aludj. Függőlegesben férsz csak el és fejjel lefelé. Aludj fejjel lefelé egy vízzel teli tartályban, búvárfelszereléssel, nulla időérzékkel! Micsoda változás!! Borzasztó!! És remény sincs arra, hogy ez meg fog változni..
Te mit tennél? Nem próbálnál kiabálni, toporzékolni, kijutni valahogy?

Gondoltam leírom folytatásként, mi történik a babákkal kifelé jövet, de nálam sokkal érzékletesebben tette már meg Jean Liedloff, Az elveszett boldogság nyomában c. könyvében. Mikor olvastam könny szökött a szemembe a dühtől, hogy miért nem csináljuk mi nők az ösztöneink szerint. Biztosan sokan olvastátok már, de aki még nem, bármit is gondol a gyereknevelésről, azért olvassa el.
Talán, most könnyebb megérteni, miért fontos a folytonos testközelség egy csecsemőnek. Könnyű felfogni, miért jó a hordozás. Hiszen minden, amivel kicsit emlékeztetjük a bébit a bent töltött időre, könnyebbé teszi számára, hogy hozzászokjon a kinti léthez. Lassabban kell beilleszkednie, nem egycsapásra, miközben mindig ott van ANYA, aki eddig körülvette, akinek minden szívdobbanását hallotta. Talán így kiegyensúlyozottabb és magabiztosabb felnőtt lesz, aki bátrabban mer szeretni és nemcsak várja vagy épp követeli, hogy szeressék. Mindezt az eszemmel csak remélni tudom, de a szívem legmélyéig érzem, hiszem, hogy így van.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.