2009. április 29., szerda

Olyan, mint a foci..

mindenki ért hozzá...
-gyereknevelés-

Mostanában több kismamával beszélgettünk és olykor nézem a tévében a reggeli műsort is, ahol kismamák és anyukák egymásnak osztogatnak tanácsokat a szoptatásról, a gyerek hozzátáplálásáról, altatásról.
Az nyilvánvaló igazság, hogy ahány ház annyi szokás és, hogy ahány gyerek annyi egyéniség, ahány szülő, annyi mentalitás, tanult szokás, érzelmi inteligencia stb. Mégis most jutottam el oda, hogy végtelenül dühít, hogy ezekben a témákban ellentétesen vélekedők táborokba tömörülnek és agresszívan bírálják, vagy épp durván lesajnálják a másikat.
Nem nagyon értem ezt... hát nem egy oldalon állunk?
Szoptatás-tápszer kérdéskör
Nagyon durva, sokszor alpári megnyilvánulásoknak voltam tanúja az elmúlt nyolc hónapban. Aki szoptat, arra azt mondják a "tápszeresek", hogy neki könnyű, mert tud szoptatni, mert ez szerencse kérdése. Aki tápszerezi a babáját úgy érzi, hogy őt megbélyegzik, hogy rossz anya, mert nem tesz meg mindent a gyermekéért, biztos meg sem próbálta stb..
Ezek akkora hazugságok! Én szoptatok. Igény szerint. A fiam születése óta, több, mint nyolc hónapja. Soha nem volt "könnyű". A kórházban cumizavart kapott, itthon, egyedül kellett rájönnöm, hogyan kell csinálni, akkor még nem tudtam, hogy létezik a La Leche Liga. Csak a Szoptatás c. könyvet bújtam, nagy szerencsémre. Már az első hetekben komolyan küzdöttem, hogy szoptathassak. Aztán a télen legyengültem, kifáradtam több esetben volt úgy, hogy kevés volt. Nem adtam tápszert, folyton szoptattam, pihentem, folyamatosan ettem és ittam és rendeződött, a fiam gyarapodott tovább. Aztán voltak olyan fájdalmaim, hogy minden egyes szoptatás alatt bőgtem a kíntól, hívtam több IBCLC-t (laktációs tanácsadó: http://www.ibclc.hu/ ), mire megoldódott. De szoptattam tovább. Soha nem jutott eszembe, hogy meneküljek. De ez én vagyok. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy van elég információja, ereje, jó barátai akik tudnak segíteni, egy védőnő, aki nem a tápszer recepttel kezdi a megoldásokat sorolni.
Tudom, hogy sokan nincsenek az én helyemben. Ennek ellenére mégis a legjobbat akarják a gyermeküknek és a számomra sokkal nehezebbnek tűnő megoldást (vízforralás éjjel, keverés, cumik, fertőtlenítés stb..) választják. Én soha nem gondolom, hogy valaki lustaságból tápszerezik, vagy mert fogyózni akar, bár tudom van azért ilyen is. Nem hszem, hogy túl sok, mert szerintem egy anya ösztönösen a gyermekére koncentrál. Persze láttam már durva dolgokat elsőre átlagosnak tűnő családban is.. mégis alapvetően nem igaz, hogy aki szoptat szerencsés, aki nem ,az meg gondatlan anya.
Elkülönítő-kötödő nevelés
Ez egy olyan hosszú és bonyolult téma, amivel könyveket lehetne megtölteni. Rengeteg szakirodalom van a témában, nem szeretnék kitérni rá objektíven. Az én szemszögem talán szintén érdekes lehet.
Az elkülönítő módon nevelő anyukákkal nem jövök ki. Egyszerűen nem értjük egymást. Nem értik, hogy én miért a fiam igényeiből indulok ki. Miért nem csináltam neki napirendet már pár hetesen, miért nem alszik külön szobában. Miért nem hagyom sírni, miért tartom a karomban, ha ő ezt szeretné. Nem értik, miért hordzok, ahelyett, hogy betenném őt a babakocsiba. Nem értik, hogy miért akkor szoptatom meg ha éhes, és miért nem órarend szerint. Nem értik, miért nincs járókákánk, bébikompunk, miért nem kenguruban cipelem, a szerintük bnyolult kendő vagy mei tai helyett.
Engem pedig dühít, amikor első gyermekes biznytalan anyukák fejét olyasmivel tömik, hogy hagyni kell órákon át sírni a kéthetest, akkor majd megtanulja mikor kell enni, mikor kell aludni. Nem kell felkapkodni, még azt hiszi ő a főnök. Nem értem, miért gondolja bárki, főleg egy anya, hogy egy csecsemő azzal a "szándékkal" jön a világra, hogy tönkreteszi a szülei életét.
Valóban elismerem, egy baba érkezése mindent megváltoztat. Onnantól már nem lehet a régi életet folytatni. Erre kell felkészülnünk a párunkkal a kilenc hónap alatt. Akinek ez nem sikerült, (mint ahogy nekünk sem sajnos) annak még ott a lehetőség, hogy hallgasson az ösztöneire, mert azok nem csalnak. Ha úgy érzem szüksége van rám, nem csukom rá az ajtót, hisz neki csak én vagyok. Ha ez valakinek azt jelenti, hogy egy anya kiszolgáltatott, az nagyon szűklátókörű és még az ostoba szót is megkockáztatom.
Számomra a cél hosszú távú, nem rövid távú. Bátor és kiegyensúlyozott embert szeretnék nevelni a fiunkból, aki akármilyen hibát követ el az életben, hozzánk bizalommal fordulhat. Hogy érhetném el a célom, ha már csecsemőkorában csalódik bennem?
És ez nem azt jelenti, hogy három évesen majd minden játékot megkap, amit csak levesz a polcról a játékboltban. De az elemi szükségtelekkel nem játszunk. Evés, alvás, testközelség, ölelés, puszi, dícséret, bíztatás SOHA nem lesz korlátozva. A tizenhetedik pokémonfigura biztosan...
Nem akartom megtörni a gyermekem. Szeretném, ha lassan, szépen tudna belesimulni az életbe, hogy rugalmas legyen és ne rideg, törékeny. Remélem sikerül. Ez lesz életem legnagyobb eredménye, amihez képest egy Nobel díj, gumikacsa.
Hordozás-babakocsi
No, itt végképp nem értek semmit. Ugyanis sok olyan szülőt ismerek, akik hibridek, az épp helyzethez illő eszközt választják. Én szélsőség vagyok, kizárólag hordozok. Ez azért alakult így, mert Bibó nagyon lassan alkalmazkodott ehhez a világhoz, nagy szüksége volt a testközelségre. Nekem meg a kezeimre. Így kezdtem hordozni, és nem tanultunk meg babakocsival járni. Mindkettőnknek nehéz, körülményes a hordozáshoz képest. Én nem gondolok rosszat azokról akik nem hordoznak, de úgy érzem a szívem mélyén, hogy sokat veszítenek. Persze ezt nem szoktam nekik mondani. Aki nyitott, annak mesélek, aki furának néz, azzal meg minek is beszélünk, igaz?
Azt persze fájlalom, hogy a babakocsiban fájdalmasan síró gyerek anyja kevesebb kéretlen tanácsot kap, mint egy hordozó anya. De ez a világ ilyen. Az emberek félnek attól, amit ne m ismernek, mégha látták Brad Pitt-et is kenguruban hordozni. Talán néhány év múlva a hordzást megismerheti mindenki és szabadon dönthet. Az biztos, hogy sokkal több hátibaba lesz mindenfelé. A fiam meg már biztosan hordozza majd a gyermekét. Neki ez természetes lesz.
Cumi
Én nem vagyok cumiellenes. Én csak félek tőle. Nagyon rossz volt, mikor az egyhetes fiam nem szopizott. Nem felejtettem el. Bibó pedig már igen. Szóval nekünk nem kell. Végre egy dologgal kevesebb, amire vigyázni kell. Sok cumis babát ismerek akik szopiznak, de nálunk így alakult. Nem bánom. Csak azt nem értem, egyeseket miért zavar, hogy Bibónak nincs cumija...
Ami a legbántóbb, hogy anyukák képesek egymásnak ugrani a fenti kérdésekben. Pedig elvben ugyanaz a cél, csak az eszköz más.
Persze ami végképp bosszantó, hogy olyanok is bekiabálnak a "pálya széléről", akiknek nincs is gyermekük..
Kiegészítés Kicsinapnak -nem tudok kommentelni éppen..
Félreértettél. Én is az elfogadást hiányolom. Tudom, hogy van más út is, mint a miénk és ezt tiszteletben tartom. Amit írtam, azért írtam le, mert ezt a tiszteletet egyre kevésbé látom mások szemében. Ha két háziasszony receptekről beszélget, elfgadják, hogy a másik gombát is tesz a rántottába, míg ők nem. Ebben a témában viszont ellenkező a helyzet, nem mindig, de gyakran.

2009. április 21., kedd

Mei Tai - Pipacsokkal


Csodás nap ez! Sok dologgal végeztem, amivel szerettem volna, s bár nagyon elfáradtam, várt itthon egy meglepetés, mire hazaértünk Bibóval. Egy nagyon tehetséges mamami társam, Judit varrt nekem egy csodaszép mei tai-t, nyárra. A Bamberoo-t imádjuk, de úgy éreztem kell valami vidám, vékonyka nyári darab. Úgy volt az elején, hogy májusban készül el, a születésnapomra, de mégis, elkészült a névnapomra, egy hónappal korábban! Annyira szép, hogy azt a fotó nem tudja visszaadni. A napsárga és a bordó pipacsok, olyan vidámak, hogy szerintem, még egy hordozás ellenes ember is elmosolyodna, ha meglátná (édesapámnak tetszett).
Bibó szereti. A pántjai bársonyból vannak, ettől nagyon stabil a kötés. A kapucni pedig nagyon hasznos lesz. Ha felhajtom, előbukkan az "Alszom" felirat, ez jól jön majd, ha idegenek meg akarnák tapizni a bébimet :) .
Szóval, annyira örülök neki és így már beléphetek a mei tai halmozók közé.
(.. mert azért még lenne egy-két darab, amit szívesen megkaparintanék ...)

2009. április 17., péntek

Egészség... ügy?

Nem tudom van-e értelme leírni, ami velem történt. Semmiképpen nem szerettem volna olyan bejegyzést tenni, ami bármiféleképpen kapcsolatba hozható a közhangulattal, a politikával, a gazdasággal és ilyesmikkel.
A most következő történetnek szerintem mégis több köze van, a becsületességhez, az emberséghez, és a lelkiismeretes munkavégzéshez. Vagyis.. inkább az ezek ellenkezőjéhez.
Nem voltam túl jó bőrben mostanság, a védőnőm ezért elküldött egy vérvételre, kis ellenőrzés. El is mentem. Mikor beléptem a szobába ahol leveszik a vért, fennhangon kiabált a két egészségügyi dolgozó, hogy ők bizony nem kaptak fizetést. Emellett hosszú sor állt, kapkodás volt, mint a Vészhelyzetben. Engem ez nem zavar, sokszor voltam már ott, mindig ez volt.
Néhány napra a vérvétel után, úgy éreztem leszakad a karom. Vörös volt és kék-zöld. Annyira fájt, hogy az édesapám kihívta az orvosát. Az megvizsgált, közölte, hogy fertőzés, amit a vérvételkor szereztem. Írt antibiotikumot. Aztán pár óra múlva a vörös csíkszerűség terjedt, felfelé a szívem irányába. A háziorvosom elérhetetlen volt. Bementünk egy kórházi sürgősségire, nehogy egy tetanuszon múljon az életem, bevallom Bibó érkezése előtt meg sem ijedtem volna, de tegnap őt féltettem igazán. A sürgősségin vetettek egy másodperces pillantást rám (nem volt rajtunk kívül senki ám) és szépen átküldtek a háziorvosi ügyeletre, hogy ott majd valaki ír fel valamit. Egy kérdésemre sem válaszoltak. Egyszerűen az orvos elhúzott.
Átmentünk az ügyeletre, ahol közölte az asszisztens, a doki betegnél van, várjunk. Egy órát vártunk a még érthetően cseppet sem türelmes Bibóval, mire megjött. Ó de jó! Tíz percig bent volt a szobában, majd kijött, hogy neki indulnia kell. Kértem, hogy 2 prcet szánjon rám, már régen várok rá, leszakad a karom, nem tudom mi bajom van.. de fejhangon üvöltötte, hogy neki mennie kell, valami papírt kell elvinnie valahová. Lázas voltam, szédültem, kimerültem, egyszerűen nem tudtam kiállni magamért. Kértem a férjem, hogy vigyen haza.
Nagyon csalódott és kimerült voltam. Férjecském aggódott.
Ma délelőtt elmentem a háziorvoshoz, bár kicsit jobban voltam a csík nem terjedt tovább. Fél óra várakozás után kijött az asszisztens, hogy ma nem jön az orvos. Ez egy összeesküvés???
Azt hittem viccel.. Átmentünk Bibóval az ügyeletre, ott végre szóba álltak velem. Megvizsgáltak rendesen, és megkaptam írásban a diagnózist. Két nap után. Még jó, hogy nem vérmérgezés..
Persze, bizonyára én is követtem el hibát, mert nem mentem aznap orvoshoz, mikor fájni kezdett, csak másnap. Ettől függetlenül nem tudom megérteni, hogy ha már ilyen a rendszer, amilyen, miért nem próbálnak a benne lévők lelkiismeretesen megtenni, amit lehet.
Miért nem próbálnak gyorsan, hatékonyan mégis emberségesen bánni az emberrel. Ha már egy rutin vizsgálatnál megfertőznek, akkor miért nem tudnak mindent megtenni, hogy megnyugtassanak, nincs nagy baj.
Elképesztő, hogy azok, akik az emberekért dolgoznak, egyszerűen maguknak csinálnak konfliktusokat, csak mert azt képzelik talán, hogy ők mártírok, mert orvosok/nővérek lettek. Ha én valaha is, bármelyik munkahelyemen így beszéltem volna egy ügyféllel, azonnal kirúgtak volna, és joggal..
Remélem eljön az idő, mikor egy orvost lehet majd tisztelni a tudásáért és egy orvos megtanulja tisztelni a betegeit és a munkáját, mégha az számára nem is hivatás.

.. de mi lesz addig??

2009. április 16., csütörtök

Critical Moms

Árprilis 19-én kerül megrendezésre az évente ismétlődő Critical Mass, amit már biztosan mindenki ismer. Idén azonban egy újabb közösség is csatlakozik a biciklistákhoz: kisgyermekes családok. A babakocsisták mellett idén lesz kritikus hordozós tömeg is, mely nagyon jó alkalom a hordozás népszerűsítésére és megismertetésére. Így, hát aki teheti pattanjon bringára, babakocsira, vagy leginkább anya, vagy apa hátára és irány a város!

2009. április 8., szerda

ma

Nagyon sok leírandó témám van már, ami csak arra vár, hogy ide tegyem, de nem nagyon van rá időm és energiám..
Először is, ismét sok gondolatom van a hordozásról. Szomorú vagyok, mert nem tudok ma részt venni egy nagyon jelentős kezdeményezésben, perceken belül kezdődik az első Hordozós Egyesület alakuló közgyűlése. Ez egy nagyon komoly mérföldkő a hordozás megismertetésében és népszerűsítésében.
Aztán szeretnék írni Mafla kutyánkról, aki elkóborolt és nem jött vissza. Nagyon elszomorít.
Hétfőn volt Bibó 8 hónapos, egy igazi kis randalírozó lett, már egy perc nyugtom sincs :)
És írni szerettem volna arról, hogy a végletekig elfáradtam sokmindenben, de leginkább a küzdelemben az igazamért..