2009. április 29., szerda

Olyan, mint a foci..

mindenki ért hozzá...
-gyereknevelés-

Mostanában több kismamával beszélgettünk és olykor nézem a tévében a reggeli műsort is, ahol kismamák és anyukák egymásnak osztogatnak tanácsokat a szoptatásról, a gyerek hozzátáplálásáról, altatásról.
Az nyilvánvaló igazság, hogy ahány ház annyi szokás és, hogy ahány gyerek annyi egyéniség, ahány szülő, annyi mentalitás, tanult szokás, érzelmi inteligencia stb. Mégis most jutottam el oda, hogy végtelenül dühít, hogy ezekben a témákban ellentétesen vélekedők táborokba tömörülnek és agresszívan bírálják, vagy épp durván lesajnálják a másikat.
Nem nagyon értem ezt... hát nem egy oldalon állunk?
Szoptatás-tápszer kérdéskör
Nagyon durva, sokszor alpári megnyilvánulásoknak voltam tanúja az elmúlt nyolc hónapban. Aki szoptat, arra azt mondják a "tápszeresek", hogy neki könnyű, mert tud szoptatni, mert ez szerencse kérdése. Aki tápszerezi a babáját úgy érzi, hogy őt megbélyegzik, hogy rossz anya, mert nem tesz meg mindent a gyermekéért, biztos meg sem próbálta stb..
Ezek akkora hazugságok! Én szoptatok. Igény szerint. A fiam születése óta, több, mint nyolc hónapja. Soha nem volt "könnyű". A kórházban cumizavart kapott, itthon, egyedül kellett rájönnöm, hogyan kell csinálni, akkor még nem tudtam, hogy létezik a La Leche Liga. Csak a Szoptatás c. könyvet bújtam, nagy szerencsémre. Már az első hetekben komolyan küzdöttem, hogy szoptathassak. Aztán a télen legyengültem, kifáradtam több esetben volt úgy, hogy kevés volt. Nem adtam tápszert, folyton szoptattam, pihentem, folyamatosan ettem és ittam és rendeződött, a fiam gyarapodott tovább. Aztán voltak olyan fájdalmaim, hogy minden egyes szoptatás alatt bőgtem a kíntól, hívtam több IBCLC-t (laktációs tanácsadó: http://www.ibclc.hu/ ), mire megoldódott. De szoptattam tovább. Soha nem jutott eszembe, hogy meneküljek. De ez én vagyok. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy van elég információja, ereje, jó barátai akik tudnak segíteni, egy védőnő, aki nem a tápszer recepttel kezdi a megoldásokat sorolni.
Tudom, hogy sokan nincsenek az én helyemben. Ennek ellenére mégis a legjobbat akarják a gyermeküknek és a számomra sokkal nehezebbnek tűnő megoldást (vízforralás éjjel, keverés, cumik, fertőtlenítés stb..) választják. Én soha nem gondolom, hogy valaki lustaságból tápszerezik, vagy mert fogyózni akar, bár tudom van azért ilyen is. Nem hszem, hogy túl sok, mert szerintem egy anya ösztönösen a gyermekére koncentrál. Persze láttam már durva dolgokat elsőre átlagosnak tűnő családban is.. mégis alapvetően nem igaz, hogy aki szoptat szerencsés, aki nem ,az meg gondatlan anya.
Elkülönítő-kötödő nevelés
Ez egy olyan hosszú és bonyolult téma, amivel könyveket lehetne megtölteni. Rengeteg szakirodalom van a témában, nem szeretnék kitérni rá objektíven. Az én szemszögem talán szintén érdekes lehet.
Az elkülönítő módon nevelő anyukákkal nem jövök ki. Egyszerűen nem értjük egymást. Nem értik, hogy én miért a fiam igényeiből indulok ki. Miért nem csináltam neki napirendet már pár hetesen, miért nem alszik külön szobában. Miért nem hagyom sírni, miért tartom a karomban, ha ő ezt szeretné. Nem értik, miért hordzok, ahelyett, hogy betenném őt a babakocsiba. Nem értik, hogy miért akkor szoptatom meg ha éhes, és miért nem órarend szerint. Nem értik, miért nincs járókákánk, bébikompunk, miért nem kenguruban cipelem, a szerintük bnyolult kendő vagy mei tai helyett.
Engem pedig dühít, amikor első gyermekes biznytalan anyukák fejét olyasmivel tömik, hogy hagyni kell órákon át sírni a kéthetest, akkor majd megtanulja mikor kell enni, mikor kell aludni. Nem kell felkapkodni, még azt hiszi ő a főnök. Nem értem, miért gondolja bárki, főleg egy anya, hogy egy csecsemő azzal a "szándékkal" jön a világra, hogy tönkreteszi a szülei életét.
Valóban elismerem, egy baba érkezése mindent megváltoztat. Onnantól már nem lehet a régi életet folytatni. Erre kell felkészülnünk a párunkkal a kilenc hónap alatt. Akinek ez nem sikerült, (mint ahogy nekünk sem sajnos) annak még ott a lehetőség, hogy hallgasson az ösztöneire, mert azok nem csalnak. Ha úgy érzem szüksége van rám, nem csukom rá az ajtót, hisz neki csak én vagyok. Ha ez valakinek azt jelenti, hogy egy anya kiszolgáltatott, az nagyon szűklátókörű és még az ostoba szót is megkockáztatom.
Számomra a cél hosszú távú, nem rövid távú. Bátor és kiegyensúlyozott embert szeretnék nevelni a fiunkból, aki akármilyen hibát követ el az életben, hozzánk bizalommal fordulhat. Hogy érhetném el a célom, ha már csecsemőkorában csalódik bennem?
És ez nem azt jelenti, hogy három évesen majd minden játékot megkap, amit csak levesz a polcról a játékboltban. De az elemi szükségtelekkel nem játszunk. Evés, alvás, testközelség, ölelés, puszi, dícséret, bíztatás SOHA nem lesz korlátozva. A tizenhetedik pokémonfigura biztosan...
Nem akartom megtörni a gyermekem. Szeretném, ha lassan, szépen tudna belesimulni az életbe, hogy rugalmas legyen és ne rideg, törékeny. Remélem sikerül. Ez lesz életem legnagyobb eredménye, amihez képest egy Nobel díj, gumikacsa.
Hordozás-babakocsi
No, itt végképp nem értek semmit. Ugyanis sok olyan szülőt ismerek, akik hibridek, az épp helyzethez illő eszközt választják. Én szélsőség vagyok, kizárólag hordozok. Ez azért alakult így, mert Bibó nagyon lassan alkalmazkodott ehhez a világhoz, nagy szüksége volt a testközelségre. Nekem meg a kezeimre. Így kezdtem hordozni, és nem tanultunk meg babakocsival járni. Mindkettőnknek nehéz, körülményes a hordozáshoz képest. Én nem gondolok rosszat azokról akik nem hordoznak, de úgy érzem a szívem mélyén, hogy sokat veszítenek. Persze ezt nem szoktam nekik mondani. Aki nyitott, annak mesélek, aki furának néz, azzal meg minek is beszélünk, igaz?
Azt persze fájlalom, hogy a babakocsiban fájdalmasan síró gyerek anyja kevesebb kéretlen tanácsot kap, mint egy hordozó anya. De ez a világ ilyen. Az emberek félnek attól, amit ne m ismernek, mégha látták Brad Pitt-et is kenguruban hordozni. Talán néhány év múlva a hordzást megismerheti mindenki és szabadon dönthet. Az biztos, hogy sokkal több hátibaba lesz mindenfelé. A fiam meg már biztosan hordozza majd a gyermekét. Neki ez természetes lesz.
Cumi
Én nem vagyok cumiellenes. Én csak félek tőle. Nagyon rossz volt, mikor az egyhetes fiam nem szopizott. Nem felejtettem el. Bibó pedig már igen. Szóval nekünk nem kell. Végre egy dologgal kevesebb, amire vigyázni kell. Sok cumis babát ismerek akik szopiznak, de nálunk így alakult. Nem bánom. Csak azt nem értem, egyeseket miért zavar, hogy Bibónak nincs cumija...
Ami a legbántóbb, hogy anyukák képesek egymásnak ugrani a fenti kérdésekben. Pedig elvben ugyanaz a cél, csak az eszköz más.
Persze ami végképp bosszantó, hogy olyanok is bekiabálnak a "pálya széléről", akiknek nincs is gyermekük..
Kiegészítés Kicsinapnak -nem tudok kommentelni éppen..
Félreértettél. Én is az elfogadást hiányolom. Tudom, hogy van más út is, mint a miénk és ezt tiszteletben tartom. Amit írtam, azért írtam le, mert ezt a tiszteletet egyre kevésbé látom mások szemében. Ha két háziasszony receptekről beszélget, elfgadják, hogy a másik gombát is tesz a rántottába, míg ők nem. Ebben a témában viszont ellenkező a helyzet, nem mindig, de gyakran.

5 megjegyzés:

  1. Remélem nem bánod, hogy így ismeretlenül is "beszólok".:-) De szerintem nem ennyire fekete-fehér a dolog, ahogyan te látod. Én pl. szoptattam is, és tápszereztem is, hordozok is és babakocsizok is, hol a gyerekkel alszom, hol külön alszik a saját szobájában. Volt cumis gyerekem is, és cumitlan is. Nem etetek óra szerint, de napirend nélkül összedőlne az életünk a három kicsi gyerekemmel.
    És ami a lényeg, hogy sokkal elfogadóbb lettem mindenki más gyereknevelésével, mióta megszületett a harmadik gyerekünk. NEked is ezt kívánom, légy elfogadó! El kell hinni, hogy valakinek a gyerek úgy is lehet boldog, ha külön szobába alszik, ha nem hordozzák, ha cumit kap, és ezekkel együtt szeretik, nevelik.
    Arra pedig, hogy milyen lesz az élet a gyerekkel soha, soha nem lehet felkészülni, csak megtanuljuk, belejövünk, más lesz az egész értékrend. Míg az elsőnél időnként megőrültem a bezártságtól, most úgy érzem soha életemben nem voltam még ennyire szabad.

    VálaszTörlés
  2. Jó írás :)
    Főleg a Nobel díj mint gumikacsa tetszett :) pontosabban a kötődő-nevelős rész -olyan jól meg tudtad fogalmazni!

    Kicsinap: szerintem nem azt írta, hogy csak így lehet, hanem pont hogy mindenkinek elfogadóbbnak kellene lennie mindenkivel!

    VálaszTörlés
  3. Tetszik ez az írás és a végtelenségig lehetne sorolni a dolgokat: mikor s hogyan szoktassuk a bilire, milyen cipő a jó cipő az éppen álló vagy járnipróbáló babának, stbstb... És midnenki csinálja úgy, ahogy akarja, de engem ne sajnáljanak a hordozókendő miatt, meg ne szedjék ki a fiam szájából az ujjacskáját az utcán, stbstb... Lehet egyszer írok én is egy ilyen-szerű bejegyzést. Mert tetszett.

    VálaszTörlés
  4. Csatlakozom az előttem szólókhoz, szerintem is jó írás nagyon. Egyetértek, a magam részéről azt szoktam, mondani, gondolni a nagy különbségekre, hogy addig, amíg mindenki a legjobbat akarja a gyerekének, addig nem lehet baj, csak mindenki mást talál a "legjobb-nak". Én az első gyermekemmel mindenben úgy voltam mint Te, (kivétel hordozás) még a kórházi cumizavar az első héten is ugyanígy volt, aztán a második, a harmadik baba által megtapasztaltam, hogy minden baba más, és a babáknak is nagyon mások az igényeik, és ehhez igazodva, a magam, régi első elveimnek is nagyon sokat kellett formálódnia.

    VálaszTörlés
  5. Szia! Nagyon tetszett az írásod!!!

    Én is kötődő nevelés szerint, cumi nélkül, nem 100%-ban de gyakran hordozva terelgetem a lánykánkat. A szoptatás nem jött össze. Pedig lógtam az LLL-esek nyakán, szombat este is szegényemék telefonon keresztül szakértettek nekem, jött a laktációs tanácsadó/védőnő naponta hozzánk, volt szoptanít, medela soft cup, mokkáskanállal etetés, h a cumizavar eltűnjön. Nem ment! Borzalmasan zavart, de aztán fejtem és cumisüvegből kapta meg.

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.